Sötét

Szunnyadozó, vad lelked felébredt, s egy nagy viharban találta magát. Felkapta egy nagy szél, földhöz teremtette. Majd lágyan megsimította. Homályos köd. Hol vagy? Nem tudod magad sem. Körbe nézel, körötted csak árny, zsibongó, vad sötétség. De nem félsz. Mitől, ugyan már? A sötét csak hozzá simul lényedhez. Csak hozzád simul. Mint egykoron a szerelem. De mi az a szerelem? Vad, kifejezhetetlen láng, vagy lágy, mégis legyőzhetetlen hullám? Az egyik kioltja a másikat, megöli. De a szerelemben ez nem meglepő, itt még ez a kettő sem összeférhetetlen. Mert a szerelem sötét, s a sötétségben nem látszanak a különbségek. A sötétben nem számítanak a különbségek, a szerelemben nem számítanak a különbségek. Mik azok a különbségek?
Köztem s közted nincsenek. Köztünk semmi nincs. Pedig mennyire ég bennem valami, mennyire égsz bennem. Felgyújtottad a lelkem legbelső zugát. S ennek a tűznek a füstje fojtogat. Csípi a szemem. Elvakít. De amúgy is sötét van, szerelem van, szóval nem számít, hogy lát-e az ember, vagy pont nem. Semmi se számít. Csak Te számítanál, de sötét volt, s megijedtél, elrohantál. Egyedül hagytál engem a kettőnk által kreált sötétben. De egyedül félek a sötétben, mindig is féltem. Még egy lámpát sem hagytál, hogy könnyebben kitaláljak ebből, s belevesztem a sötétünkbe. Elvesztem benne. Téged kereslek, pedig tudom, hogy nem vagy itt. Csak én vagyok, meg amit itt hagytál nekem. A sötét.