Azt néztem, ahogy eltávolodik tőlem a szivárvány, és egyre inkább a gomolyfelhők vannak közel. A színpompa szertefoszlott, sűrű köd lett, már a nap sem látszik. Nem vagyok depressziós, csak lelkem lángol, s ezt a tüzet a te emléked élteti még mindig. Karjaim szorítják nem létező közelséged. Szívemben épp egy vulkán tör ki, s lávája belülről égeti a mellkasomat. (Talán gyomorsav.) Nincs több gondolat, semmi egyéb, üres a fejem. Kiszipolyozta tartalmát a veled töltött idő. Nem volt hosszú ugyan, de tartalmas. Tartalmas, és boldog. Szemem lázasan ég, pupilláim egyre tágulnak és szűkülnek össze, kontrollálhatatlan. Talán erről felismersz, ha ezt olvasod. A szívem őrültként kalapál, nyughatatlan, a tiéddel ellentétben. A tiéd a legmeredekebb helyzetekben is lassan, kellemesen dobog, ebben is ellentétek voltunk. Mit szólsz, hogy találtunk egymásra? Nekem is rejtély. De lehet, hogy pont az ilyen ellentétek miatt, mert ezekkel kiegészítettük egymást. Teljesen. Remegnek a térdeim, nem akarnak tovább tartani. Mint egy most született őzgida, úgy állok most a lábamon. Gyomromban dolgoznak az idegek, fizikai fájdalmat érzek. Mégsem hiányollak. Elengedlek, és felszabadulnak lelkem láncai, szinte felsóhajt, s elrepül. Messze repül tőled. Messze minden emléktől. Messze az illatodtól. Messze a hangodtól, a mosolyodtól, a nevetésedtől. Messze az érintésedtől. És boldog.