Hógolyó

Sötét volt, éjszaka. Csak a hó világított az úton, hazafelé baktattam. Csillogott körülöttem a táj, és elfogott a gyönyör. Akkor éreztem még ilyet, amikor velem voltál. Ettől a gondolattól megborzongtam, fázni kezdtem. Egy forró tea csókjára vágytam, úgy, mint egyszer valamikor a tiédre. Tudtam, hogy most az átmelegítene.
Hirtelen megjelentél előttem. Bűnbánó arcodról szomorúságot olvastam le. Nem értettem, mi bajod. És akkor elmondtad. Hiányolsz. Fázol nélkülem. Szíved üres, és nem csak körülötted, hanem benned is tél van. Nem hittem neked, túl meseszerű voltál. Értem én, hogy karácsony közeleg, s vannak még csodák, de ez tényleg meseszerű volt. Lehetetlen. De mégis elgyengültem, eszembe jutottak a boldog nyár pillanatai, s nem tudtam kontrollálni magam, a nyakadba borultam. Olyan volt, mint egy álom. Boldogok voltunk, a hóba borultunk együtt, és nevettünk, majd megsirattuk az elveszett időnket, egymás hiányát. Zajt hallottunk, gyorsan felálltunk, szaladni kezdtünk. Utánunk szaladtak. Hárman voltak, mai napig nem tudom, hogy mit akartak tőlünk, mást nem is értek el, csak annyit, hogy kizökkentünk álomvilágunkból, mindent magunk után hagyva rohantunk el onnan, mert megijedtünk. S azzal a rohanással a boldogságunkat is magunk mögött hagytuk. Amikor úgy éreztük, már biztonságban vagyunk, megálltunk, egymásra néztünk, és nem értettük, sem te, sem én, hogy mit keresünk az éjszaka közepén, az úton, ketten, együtt. Rájöttünk, hogy már semmi sem ugyanaz, mint amikor nyáron, a hűvös estéken kint voltunk csak mi ketten. Ez már más volt. Itt már nincs szerelem.
Haza indultunk mindketten. Te lefele, én felfele. Csak a hó világított… Felvettem egy maroknyi havat. Hógolyót gyúrtam belőle, csalódottan egy kerítésnek hajítottam. Ez a csattanás ébresztett fel.