Férfias, mégis meg van benne a csibészség, kedves, mégis hallok benne némi irányításvágyat, szokatlan, mégis kellemes. Hófehér bőrömhöz a te kreol bőröd simul, s sötét szemed az én világos lelkembe hatol. Nyugtalan, mégis ellazító, ijesztő, mégis csodálatos, agresszív, de ígéretes. Ez jellemzi az érzéseimet. Nem leszel az enyém, mégis tudom, az vagy. Nem figyelsz rám, mégis mindent tudsz rólam. Nem érzel, mégis az enyém vagy s ezt nem tagadhatod. Figyellek. Mégse tudom, hol vagy, hol élsz. De tudom, vagy, tudom, élsz. Bennem mindig. Nélkülem soha. Könnyeim megsózzák keserű szájízemet, te tetted édessé. Megébredtem, s azt látom álmomban, hogy elrohansz előlem, miközben nevemet kiáltod. Miközben hozzám rohansz. Mégis távolodsz. Tiszta szavakkal mondod ki mocskos vágyaidat, ilyet is csak te tudsz, vonzol vele, miközben taszítónak érzem. Négy fal közt ülök egy kör alapú szobában. A sarokban egy pók. Nem bántom, félek tőle. Te se bántanád. Mint engem sem. Pedig nem félsz tőle. Tőlem se. Nézel, sátáni mosollyal mormolsz el egy imát, vétkeztél, bevallod, glóriával a fejed fölött. Nézd. Ezek vagyunk mi. Nagy meglepetések egymásnak. Két nagy ellentmondás.