Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Bumm

2018-04-06

Robbanás. Egy nagy bumm. Meglepően tetszetős dologról van szó. Minden percben a robbanás utáni por simogatja a lelkemet, és mérhetetlen nagy boldogsággal tölt el. Minden nap mosolyt csal az arcomra, minden nap lángot lobbant a szívemben, minden nap vihart kavar az elmémben, minden nap pillangókat ébreszt a gyomromban. Igazából sose éreztem ilyen felemelőt még, sosem voltam ilyen gondtalan, és bár a rózsaszín nem igazán a szívem csücske, mégis ez a szín tetszeleg mindenhol előttem. Talán sokszor el is vakít, sokszor bolondít meg, vagy csinál hülyét belőlem ez az egész, de nem számít. Most az egyszer érzem azt, hogy semmi nem érdekel. Semmi, és senki nem számít, csak Ő. Felvillan két szívecske a szemem helyén, ha azt látom, hogy üzenetem jött, vagy akkor is, ha megtudom, hogy találkozhatok vele. Kislányos lelkesedéssel várom a pillanatot, hogy végre megölelhessem, hogy végre érezzem az ajkát az ajkamon, végre érezzem a kezét a derekamon, hogy végre érezhessem a kezemet a hajában, hogy végre érezzem a mellkasát az én mellkasomnak simulva, hogy végre érezzem, hogy itt van velem, és szorít, úgy szorít, hogy érzem, sosem enged el. Akarom érezni őt, az egész lényét. Vágyom az érintését, a hangját, az illatát. Mindent. Minden nap felvillan egy-egy kép az első közös napjainkról, és minden nap azt érzem, hogy vissza akarok oda menni. Sosem értettem, hogy miért én kellek neki, az az igazság, hogy most sem értem. De a különbség az, hogy most már nem is gondolkodok ezen, nem számít a miértje, maga, a tény a fontos. Ha lehetséges lenne, akkor azt szeretném, hogy mindig itt legyen velem, és akkor adhassak neki egy puszit, mikor csak kedvem tartja, akkor borulhassak a nyakába, amikor csak kedvem tartja, akkor fogjam meg a kezét, amikor csak kedvem tartja… Nem tudom, mi ez, nem tudom, hogy jól gondolom-e, de szerintem a felnőttek ezt hívják szerelemnek.

Hozzászólások (0)